A sivatag homokdűnéi között

Hamarosan...

Nem vagyok túl boldog, hogy ma én lettem megbízva a vacsora beszerzésével. A kedvemen az sem javít, hogy körülbelül 15 perccel az indulásom után összefutok egy hatalmas warddal, a sivatag vadkutyájával. Egyedül van, de hatalmas dög, valószínűleg egy fiatal hím, aki saját csapatot akar alapítani.
Viszont ha nem száll le rólam, azt hiszem nem lesz saját családja, mert kénytelen leszek lelőni. A húsa pedig nem valami jó, szóval még csak én sem járnék jól, mert csak a hatalmas agyarát tudnám elvinni magammal.
Már kezd lemenni a nap, de még mindig iszonyú meleg, mondjuk ehhez hozzásegít az is, hogy tetőtől talpig feketében vagyok //mint az avin//, de azért a Nap fene sem tudja mennyire rákosítja el a bőrt, én pedig szeretnék élni még pár évet.
Csak haladok előre a homodombok között, ez a dög meg még mindig követ. Gondolom azt várja, hogy elpatkoljak, aztán megehessen. Azt már tudja, hogyha támad, rálövök... okos kutya...

A dög még mindig követett, én pedig már baromira kezdtem unni a változni nem akaró tája, az egyforma homokdűnéket és ezt a forróságot. Már ment le a nap, de még mindig nem akadtam ehető dolog nyomára, ráadásul a forróság kezdett az agyamra menni, amit ez a ward még inkább fokozott. Tudtam, hogy a nálam lévő Perswor 55 nem fogja egyből kicsinálni és nincs is annyi töltény nálam, amennyivel megölhetném. Éppen ezért nem dühítettem fölöslegesen, tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy csak követ és nem támad.
Aztán hirtelen megpillantottam egy reménysugarat egy ember formájában, aki éppen velem szemben battyogott felém. Gyorsítani kezdtem lépteimen, hogy hamarabb odaérjek felé.
-Hééé! - kiáltottam már messziről, hátha ő még nem vett észre. Hátrapillantottam, hogy még mindig ugyanolyan távolságra van-e a sivatagi kutya, majd miután meggyőződtem róla, hogy elég messze van, tovább haladtam az idegen felé.
-Hé haver! Remélem van egy nagyobb stukkered, mint az enyém. - mutatom fel a sajátom amikor közelebb érek.
Ha nem tudjuk kinyiffantani, majd valahogy ráhagyományozom a kutyusomat az idegen férfira. Valahogy megoldom.
Egyébként lopva azért felmérem magamnak a csávót, hogy mennyire is vagyok veszélyben mellette, de egyelőre nem tűnik vérszomjasnak, szerintem nem is bandita...

-De persze! -vágok vissza cinikusan - Nem vagyok olyan hülye, hogy felbőszítsem. Na meg el tudok képzelni jobb halált is annál, hogy egy ilyen büdös dög tépjen darabokra. - hátranézek. Okosak ezek az állatok és pont ezért utálom őket. Bár ez nem egy merész példány, biztos mert egyedül van. Amikor megállunk ő is megáll, amikor elindulunk, ő követ. Kezd az agyamra menni...
Végigpillantok a srácon, de valamiért nem érzem, hogy félnem kéne tőle. Pedig itt aztán bármi megtörténhet és pont ezért mindig a legrosszabbra számítok. Kezemben a fegyveremmel követem Lloydot, amikor ő is menekülőre fogja. A legjobb az lenne, ha a minket követő, hatalmas és igen randa sivatagi kutya rászállna és én mehetnék a dolgomra, azonban mielőtt átpasszolnám újdonsült társamnak az ebet, ki kellene derítenem, hogy nem-e lehetne a banda hasznára Lloyd. Lehet, hogy értékes ember a számunkra, hogy tudna segíteni ebben-abban és akkor talán nem kéne itt hagyni, hogy a warg agyarai tépjék szét.
-Hogy én? Hát... a mocsaraknál táboroztam le a haverokkal. - ebből persze már bárki azonnal rájön, hogy hiéna tag vagyok, hiszen mindenki tudja, hogy a mocsár a hiénák területe. De minek titkoljam? Előbb-utóbb úgy is kiderül. Bár arra is felkészülök, hogy rám fogja a fegyverét, de szerintem nem fog lelőni, mert akkor magára marad a warggal. Ha mégis, hát majd rögtönzök...
-Te viszont biztos a csodás Silverville-ben élsz. - látszik a fejemen, hogy nem vagyok oda a városért, hiszen ezért is jöttem el. Lényeg a lényeg, kíváncsi vagyok mi lesz ennek az ismerkedésnek a vége.
Hátrapillantok. Az az istenverte dög egyre közeledik. Hogy a fenébe nem fárad? Csak attól félek, hogy valami cselre készül és a végén kiderül, hogy nem is egy magányos hím....