Jessica Gross

Jessica Gross

Személyleírás

Teljes név: Jessica Ramona Gross
Becenév: Jess, közelebbi tagoknak: Mona
Nem: nő
Kor: 27
Nemi beállítottság: hetero
Felszerelés: M&P Shield 9 mm, colt 45 (bátyámtól örökölt), töltények, dobókések, tűgyűrű méreggel, váltás ruha, cigarettatárca a bátyám képével, távcső, iránytű, térkép, kötszer, gyógynövények, hátizsák, övtáska, bőrszíjak
Csoport: karaván tag, a Szürke Hold karaván vezetője
PlyBy: Camilla Belle

Külsö tulajdonságok

Külsőre talán nem különbözök annyira az átlagtól. Barna haj keretezi az arcomat, szemeim talán egy-két árnyalattal sötétebbek. Kreol bőröm családi örökség, ahogy porcelán szépségű arcom is. Hmm.. Talán mégis különbözök.. Alacsonynak számítok, a magam százhatvanegynéhány centijével, de nem kell félteni, jellemem visszaadja a differenciát. Túlzottan is...
Testem nem túl nőies, nem áldottak meg nagy domborulatokkal, ezért nehezen használom ki a természetes bájam adta lehetőségeket. Az egyetlen fegyverem ilyen téren a tekintetem, hisz mesterien tudok vele játszani, igézni...
Ruhatáram alkalmazkodik a sivatagi életforma keltette nehézségekhez. Általában fehér pólót vagy toppot hordok, vékony rövidnadrággal és strapabíró bokacsizmával, ami a futást megkönnyíti. Övtáskámban mindig ott lapul a cigarettatárca a bátyám fényképével, ami már elég megviselt állapotban van, az időjárás sosem kedvez...

Belsö tulajdonságok

Egy ember, aki kedves, megértő, ragaszkodó és óvatos... Egy ember, aki találékony, ravasz, szenvedélyes és vad... Egy ember, aki elismerésre vágyik és szemrebbenés nélkül ont ki életet. Egy ember, aki nem mer szeretni, hisz nincs szüksége gyenge pontra. Aki harcos amazonként küzdi magát a cél felé és társaival ehhez mérten viselkedik. Akit nehéz zavarba hozni... Akinek felvágták a nyelvét és nem riad vissza a férfiaktól. Aki gyűlöli, ha alsóbbrendűként kezelik. Aki az embereket egy jobb világ felé tereli. Egy ember, egy vezér.. Egy nő.. Én.

Történet

Hogy honnan is indultam? A bátyám erre jobban tudná a választ. Kettőnk közül ugyanis ő emlékszik több mindenre.. Emlékezett.. Minden esetre az államok tucatnyi városát megjártuk ketten és külön-külön is. Majd mikor belátták a nevelők, hogy mindenki jobban jár, ha minket nem választanak szét, együtt küldtek minket hová is?! New York, New York... Liza Minnelli számával élve biztosan énekelném.. Nem.. Mégsem. Nem szerettem a várost. Költözni sem szerettem, de szüleink nem lévén, muszáj volt A-ból B-be utazgatni. Csodálkozik valaki, ha megváltoztam. Valaha jókislány voltam, aztán vásott kölyökké értem, amiben a bátyám keze és nevelése is épp annyira benne volt, mint saját akaratom. Elválaszthatatlanok voltunk, csak mi voltunk egymásnak és ezt szentségként tiszteltük. Kölcsönös, két oldalú volt az őszinteség is. Egy darabig... Nem sokkal azután, hogy betöltöttem a tizenhetet, megtörtént az, amire már évek óta számítani lehetett és a Föld lakhatatlanná vált. Egy ideig azt hittem, hogy mind ott is pusztulunk. Szerencse vagy sem, nekem csak az egyik felem maradt ott. A bátyám. A sebesen kitörő pánikhullámban lőtte le valami agyoniskolázott, miközben egyik bérházból a másikba mentünk. Nem tehettem mást. Otthagytam. Kezdetben talán a józan eszem is elpárolgott. A lehetőségig, miszerint utazhatok.. Bár nem rajongtam az ötletért, mindig is kalandvágyó voltam, így az elsők között érkeztem meg Zeriliára, és nem is szándékoztam továbbmenni. Minek, ha van víz, élhető a környezet is, csupán viszontagságos?! Eddig is megéltem a jég hátán is, kibírtam mindent. Elveszítettem, akit lehetett, már csak magamnak és magamért vagyok.. De nem sokáig éltem eszerint az elv szerint. Az embereknek szükségük volt valakire - persze azoknak, akik nem akartak továbbindulni bele a vakvilágba, hisz a következő bolygón ki tudja mi vár?! -, aki vezeti őket, aki elhozza nekik a jobb életet és eljut a Kapuig... Vesztenivalóm nem lévén toboroztam magamnak erőteljes, stramm, hűséges csapatot, akik nem azzal foglalkoznak, hogy nő vagyok, a vezért látják bennem és odaadóan követnek. És itt jön képbe a ragaszkodás. Nem. Nem hagyok hátra embert! A veszteséget nehezen viselem, hiszen a vándorlás és a harcok összekovácsoltak minket. Nekem ők a családom, és bár nem tudom, milyen egy valódi közösség, gyanítom, hogy ha nem is hajszál pontossággal, de ilyen. Felelősséggel tartozok értük.
Határozatomhoz hűen, hajnaltól sötétedésig haladunk, és bár a távolság megmarad az Éji vadak és köztünk, mégis úgy érzem, (talán a hold miatt), hogy a cél előttünk van. De nehéz a keresés, ha még mi sem tudjuk pontosan, mi a frászért kutatunk, hisz nincs olyan élő, aki beszélhetett volna róla...